Amióta az eszemet tudom, a lámpaláz hű társként követ. Számos élményem van iskolai versenyekről, ünnepélyekről, később egy-egy prezentációról, amikor úgy éreztem, legjobb lenne, ha elnyelne a föld, kilőnének az űrbe, vagy bármi egyéb helyre, csak ott, az emberek előtt ne kelljen állni, és főleg megszólalni. Sokáig kisebb társaságban is zavart a rám irányuló figyelem (függetlenül attól, hogy ismertem-e a tagjait, vagy sem), és már gyermekként sem értettem, „mi bajuk van” azoknak a társaimnak, akik állandóan a középpontban akartak lenni. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy jól érezzem magam a tekintetek kereszttüzében. Hosszú évek során a szűkebb körben való „szereplés” könnyebbé vált, de az, hogy közönség elé álljak, továbbra is a „rémálmaimban se jöjjön elő” kategóriába tartozott. Kerültem is, ahogy tudtam, és egy idő után már csak legyintettem az ismerőseim, barátaim „Nahát, rólad aztán ezt végképp nem gondoltam volna!” típusú mondataira. Nyilván ők nem érthetik, ezt csak az tudja, aki átélt már ilyet.

Az élet végül mégis belekényszerített ebbe a helyzetbe, pontosabban a helyzet megoldásába: ahogy egyre ismertebbé váltak a Titoktündér sorozat mesekönyvei, úgy érkeztek sorra a felkérések különböző olvasótalálkozók megtartására. Tudtam: muszáj lépnem, az nem lehet, hogy ne jussak el az olvasóimhoz, a gyerekekhez! Az első időszak kínszenvedés volt, bár állítólag kívülről ez nem látszott, én a poklok poklát éltem át. Pláne, ha még egy-egy esetben – számomra meglepetésként - a helyi televíziót is meghívták a szervezők a találkozóra! Attól teljesen befeszültem. Sosem fogom elfelejteni, hogyan nézett rám a kamera másik oldaláról egy operatőr, amikor a „Válaszolna néhány kérdésre a helyi televíziónak?” mondatot elhadarták, én pedig határozott „Nem”-mel feleltem. Leesett az álla. Majd, miután tíz percig győzködtek, (nagyon kellemetlen volt, látszott, hogy fogalmuk sincs róla, miről beszélek, amikor azt mondom, nekem ez problémát jelent, nem készültem rá, nem tudok spontán lenni kamera előtt stb., stb.), nagy nehezen végül sikerült kinyögnöm pár mondatot. Szerintük jó lett a felvétel, én szerencsésre nem láttam azóta sem. 

Aztán idő haladtával kicsit javult a helyzet, a rutin sokat segített, de még mindig nagyon messze álltam attól, hogy bármiféle jó érzéssel töltsön el a nyilvános szereplés. Annak ellenére is, hogy valójában nagyon örültem (és örülök ma is, sőt, megtisztelve érzem magam!), ha az ország bármely pontjára meghívtak/-nak beszélgetni, olvasótalálkozót tartani. 

Ekkor szerintem a saját titoktündéreim megunhatták húszon-harmincon éve tartó szenvedésemet, és segítettek rátalálnom Barkó Juditra, és az általa kifejlesztett, addigra már sok száz ember által kipróbált és sikerrel használt „Antiizgulin” módszerre. Végre hatásos és jól alkalmazható gyakorlati tudás volt a kezemben (és a fejemben), mellyel sikerült megszabadulnom a „lámpaláz átkától”!

Szóval, jártam mindkét oldalon: pontosan tudom, mit érez, mivel küzd, aki lámpalázas. Hiába tudja szóról szóra az anyagot, hiába készíti hetek óta a prezentációját, hiába könnyed és humoros a magánéletében, mindez „szerepléskor” semmivé tud válni. A jó hír az: VAN MEGOLDÁS! 

Sok év eltelt azóta, hogy Judit tréningjén jártam, és segítségével megszabadultam a lámpaláztól. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy másnak is segítsek vele, de ez újfajta tudást igényelt, így visszatértem. Ismét iskolapadba ültem, hogy elsajátítsam a lámpaláz elleni program tanításának, átadásának módját is. Jelentem, megtörtént, és most itt vagyok, hogy neked is segítsek! 

Kövesse a Titoktündért!